#dsida jenő

[kampeszino]

Dsida Jenő: Apokalipszis

Amerre én megyek lángot vetnek a hazugság-erdők, bennégnek a kifacsart gondolatok, a maszkok lehullanak. Néhány gitár és hegedű vijjog nagyon messziről: emlékek, emlékek, emlékek, nem komolyak, nem fájnak. Kiönt medréből a köd, elnyeli a sugarakat, elönti a tornyokat, templomok, házak nincsenek, az anyám sem mosolyog, keringő, szédült zuhanás van a szívem helyén. S a tetőn, bolondságok fölött két kitárt kart mereszt egy hívogató, fekete, borzalmas kereszt.

[koltomata]

Bárkinek eszébe jutna Ábel Anitáról a "magány"? És az, hogy egy Dsida Jenő vers segíthet a magány okozta gödörből kimászni? Erről és egy nagyszerű küldetésről is beszélgettünk, de ezeken túl még annyi sok másról, hogy vétek lenne kihagyni!

Premier február 2. 22h: https://youtu.be/mpjutFqDVyc

[toretlenporcelan]

Dsida Jenő: Ki érti?

Szerettem volna adni,

de nem volt: mit. -

Szerettem volna kapni,

de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,

de üres volt a tányér. -

Szerettem volna menni

de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,

de a Halál kitért. -

Szerettem volna élni,

de nem volt: miért.

[meerablack]

Minden nap esttel végződik. Minden zaj csenddel végződik. Minden valami semmivel végződik és holt betű lesz minden fájdalom. Csukják itt is, ott is az ablakot, értelmetlen sötét zsalu-szemek ölelik magukba arcomat. Minden nap estével végződik. Kaput keresek, hol nem áll angyal, egy szemet, mely nyitva maradt s azt mondja nekem: értelek. De minden zaj csenddel végződik. Ilyenkor a templomokat is bezárják, az Isten magára csavarja gomolygó, vastag, sokredős ruháját – minden valami semmivel végződik. Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie, a koldusok bokrok alá húzzák magukat, a tücsök ciripel. Este lett. S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

[mehetnenktovabb]

Nem lenni egyedül- Dsida Jenő

Sokszor, amikor hideg szél sivit,

s kietlen alkonyon egyedül járok,

halk, régi vágyam megfog egy kicsit:

Nem járni mindig egyedül és bambán,

hallgatni így a zörgő ágakat,

s állni zizegő, hullt levelek halmán;

nem várni folyton, hogy eljön a tél,

énekeimet nem zúgni el szerte,

hogy egy világnak vigye el a szél; –

– Valakivel úgy szép kettesbe menni,

kesztyűtlen kézzel fogni melegen

és elhinni, hogy nem fáj semmi, semmi;

összesimulni, ha nagy a hideg,

minden nótát a fülébe susogni,

egyedül neki, – másnak senkinek, –

nagy tág szemekkel csudálkozni rája

és örülni, hogy kérdez csendesen

és megcsiklandoz hófehér boája:

– Miért vagy olyan nagyon szomorú? –

És arcomat ruhájába temetve,

zokogni, mint egy buta kisfiú…

[cerentari]

Poesia semplice sulla grazia di Jenő Dsida

Jenő Dsida (1907 – 1938) è stato un poeta e traduttore ungherese. Tentai dei miracoli:alettavo la gentecon l’oro e argento,per farli venire da me!Invano, invano,non volevano l’oro,non volevano l’argento,non sono venuti da me. Dissi al giorno diecidiscorsi del monte,parole stupende,parole fascinose,invano, invano;i discorsi del monte,l’orecchio non l’ascoltava,il cuore non lo gradiva! Volevo…

[rimgyar]

Dsida Jenő: Csend a tavon

Csend van a tó tükörén. Kert. Napeső. Puha séta. Mit nézed a tó tükörén arcodat, ifjú poéta? Szél fut a tó tükörén, ráncba gyürődik a sík lap.    Arcod idők tükörén szétfut, a semmibe sikkad...

[kampeszino]

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet, élni hív újra meg újra téged. Ne nézz vissza a sáros útra, legyen előtted minden tiszta.   Emeld fel fejed, lásd meg a szépet szemed kékjében égjen a fényed.. Lásd meg végre, hogy szeretnek még akkor is, ha nevetnek, hisz mosolyt te csalsz arcukra, ismerj bennük magadra!   Soha ne bánd, ha fáj, hisz erőre így találsz. S mi most bánatot okoz később nem lesz rá gondod.   Hidd el jól tudom, hogy fáj, de hinnünk mindig muszáj. Fogd a kezem, ha úgy érzed, hogy szívedből kihull az élet.   Ne keresd már, hogy hol tévedtél, ne sírj azon, mit meg nem tettél. Gyere velem, én hívlak élni vérző szívvel is remélni.

[pirosdelfinek]

Dsida Jenő: Tóparti könyörgés

Ez pusztulás. Beteg világ. Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás, finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

Kuszált körívet, parabólát cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam

s most már nincs többé elme, hogy a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget, amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz. Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót, lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! -

Ez itt a park s ez itt a tó. Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -

nézd: a megtestesült betegség, gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán

S te csak magad vagy, édesem. Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! - meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod

teremts neki tavaszt, ha tudsz, ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból, csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,

és facsarj hűs citromlevet, savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,

s a mesebeli hószín hattyút, mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... -

[valuskahazater]

Nagycsütörtök

Dsida Jenő

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

[rimgyar]

Dsida Jenő: Narkózis

Olykor

tapogatózom:

még megvan a

kezem?

Olykor arcokba

nézek:

vajon

emlékezem?

Oly szétfolyó

az élet

és oly csöndes

valóban,

mint gyenge hó

a kézben,

mint halk lépés

a hóban.

Már fennszóval

dícsérnek

derűs

jólöltözött

társaim,

szemtől szembe

s mégis

egymás között

mint nagybeteg

barátot,

ki percek múlva

meghal

s már napok óta

nem lát

és hetek óta

nem hall.

[librarian31]

Dsida Jenő-- Az én kérèsem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása; Fagyos viharként száguld mindenik, Mögöttük sír a kertek pusztulása, S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!… A vihar szárnyán mindez elrep��l, Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég: Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre, Én felettem is végigzúg a szél, Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra, Nem hall ajkamról senki sem panaszt, De most szívemnek még egy vágya volna. S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten Az összes szelek, mind, egyszerre át, Ne várjon rájok elfásulva lelkem, Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan; Mind külön fájjon, sajogjon nekem, És mindegyiket nagyon megsirassam És minden könnyem egy-egy dal legyen.

[azirodalomhajnala]

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna vággyal simul a hegy fölé, beteg szélben liheg a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak falán rikolt a nyomor-plakát. Autóbuszokon vézna emberek döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig. Egy kisfiú a szívét fogja, a toronyra néz, a levegőbe: úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött, valahol valami nincsen rendjén. …Künn a határban Kain zokog a holt Ábel fölött.

[pirosdelfinek]

Dsida Jenő: Lássuk, vajon itt...

Lássuk, vajon itt a habos verejték s jajgatások rettenetes hevében, véres arcú rémületek között is úr-e a szellem?

Megkínozva száz harapófogóval rá tudnék-e még mosolyogni csöndes révedéssel régi görög hegyekre s zengeni ritmust?

Drága múzsa! Hajdani boldog esték! Daphnis és Chloé derüsen patakzó szép szerelme! Árad a tenger, tenger tiszta szelével!

Mindig vágytam délre, mióta élek, úgy kószálni Athos ezüstös ormán és a porló Akropolis kövére hajtani főmet.

Boldog lennék már, de zokogva boldog, bár ha eljutnék rogyadozva, mászva bús betegszobám napos ablakáig. Ez se lehet már.